Ülsz a sötét szobában és a monitoron nézed a legutóbbi képeidet. Nem vagy elégedett.

Nem tudod, hogy miért nem tetszik, de úgy érzed, hogy akár többet is kihozhattál volna a témából. Feltámad benned a kétely, hogy esetleg Te rendelkezel-e még korlátozott gyakorlattal vagy talán, ha jobb a géped lenne sikerülhetett-e volna jobban a kép. 

Figyelemmel követed a fotós versenyeket és nézed a díjnyertes képeket. Bár szeretnél a résztvevők közt lenni, még nem érzed magad elég késznek. Talán tartasz is attól, hogy mit szólnak mások a képeidhez.

Elárulok egy titkot. A tökéletesség csak egy illúzió. Tegyük fel, hogy időt és energiát nem kímélve megalkotsz valamit szerinted tökéletesre, de mi a biztosíték arra, hogy nem jön valaki, aki még képes rajta egy kicsit csiszolni. Akkor tökéletes volt?

Mindig van szebb, színesebb, élesebb, stb. De neked nem is kell a tökéletesre törekedned.

Addig, amíg a tökéletes képre vársz elmegy melletted az élet, elfelejted, hogy valójában miért is kezdtél el fotózni. Nem a tökéletesség, de nem is a szerencse fogja meghozni neked az áttörést.

Sokszor olvashattad, hogy ennek vagy annak a fotósnak szerencséje volt, hogy éppen elkapta azt a pillanatot, ami meghozta neki a sikert. Én azt az álláspontot osztom, hogy a szerencse: a lehetőség és a felkészültség találkozása.

Mivel szereted a fotózást biztos hallottál a magyar származású Robert Capa munkásságáról. Szinte biztos vagyok abban is, hogy akár a történelemkönyvekben is találkozhattál már az egyik leghíresebb képével, ami a „Milicista halála” címet viseli. Ez a kép tette őt híressé.

Viszont nem tudom, hogy tudod-e hogyan készült a kép?

Idézett a vele készített rádió interjúból: “Egy lövészárokban voltunk vagy húsz milicistával, velük szemben pedig egy géppuska. (...) Időről időre rohamra indultak a lövészárokból, és az egyik ilyen alkalommal a fejem fölé emeltem a gépet a fedezékben, és úgy kattintottam párat, nem is láttam, hogy mit fényképezek. És ennyi volt, a fejem fölé tartott fényképezőgép megörökítette, ahogy egy embert agyonlőnek. Ez volt talán a legjobb kép, amit valaha csináltam” - mondja a felvételen.

Abban az időben még a technológia nem tette lehetővé, hogy fényképezés után meg tudja nézni, hogy milyen képet lőtt. Csak elküldte az újságnak a negatívokat és a többi már történelem. 😊

Ahogy Capa fogalmazott később: “A díjnyertes kép a szerkesztők és a közönség képzeletében született meg.”

Hogy szerencséje lett volna? Tudott fényképezni és volt bátorsága kimenni a frontra, abba a lövészárokba. Szerintem most már érted, hogy miért írtam korábban, hogy a szerencse a felkészültség és a lehetőség találkozása.

Úgy érzed, hogy még nem vagy elég gyakorlott ahhoz, hogy fotós versenyeken megmérettesd magad? Talán igen, talán nem. Viszont csak gyakorlással tudod tökéletesíteni a technikádat és soha nem tudod meg, hogy elég jó vagy-e már, ha nem küldöd be soha az általad készített a képeket.